Különösen jó érzés Bakos András újságíró, író, költő Isteni testek kötetét a kezemben tartani. Nem csak azért, mert újságíróként sokat tanultam tőle a szakmáról, vagy mert kivételesen jó írónak tartom, hanem mert éppen az a képi- és érzésvilág kel életre bennem, amikor őt olvasom, mint amikor vele beszélgetek. Jó Andrást olvasni. Interjú.

Ismerünk újságíróként a Délmagyarországtól, olvastunk tőled cikkeket az elmúlt 30 évben több portálon, de kevesen ismernek költőként. Aki kézbe veszi az első verses kötetedet, azonnal egy személyesebb kapcsolatba kerülhet veled. Miért kezdtél el írni? Mit szerettél volna megmutatni, amit addig nem?

Előbb írtam verset, mint újságot, és a Délmagyarországban is először versek jelentek meg tőlem, negyedikes gimnazista koromban. Ahogyan másokat, engem is foglalkoztatott, hogyan lehet elmondani, leírni egy érzést, emléket, benyomást, amely fontosnak látszik, és élveztem, hogy ezekre lehetnek saját szavaim. Azért is volt ez izgalmas nekem mindig, mert zárkózott, szorongó kamasz voltam. Az írás – azzal, hogy az ember beszél magáról – meg is változtat, ablakot nyit, levegőt enged be a szobába.

Az írás a felnőttek tevékenysége, komoly dolog: írok, tehát vegyenek komolyan. Ez nyilván naivitás, de így éreztem. A Délmagyarországban Baka István ajánló, bemutató soraival jelentek meg a verseim. Hozzá vittem az elkészült írásaimat. A szegedi Tömörkény István gimnáziumtól a Kincskereső folyóirat szerkesztősége kétszáz méterre lehet. Képzelj el egy gátlásos gimnazistát, aki a hatodik-hetedik órában, dupla matematikán megdolgozott azért, hogy ne látsszon teljesen hülyének, még ha sokszor ez sikertelen küzdelem is volt, aztán húsz perccel később már egy másik asztalnál ült, ahol úgy beszélt vele egy József Attila-díjas költő és műfordító, mint egy felnőttel, komolyan, nagyvonalúan. Költő akartam maradni.

Azt gondoltam, jó lesz újságot és verset írni, úgy dolgozni, ahogyan a huszadik század eleji literátus újságírók. Amikor sorkatona voltam, már könyvajánlókat, cikkeket is írtam. Voltak idősebb kollégáim, akik ugyanúgy indították az írói pályájukat, ahogy képzeltem, engem viszont az újságírás kötött le egyre inkább, előbb Hódmezővásárhelyen a kilencvenes évek elején, majd Makón. A napilapos tempó mellett kevés idő maradt versre, prózára, de amikor volt időm, írtam a saját dolgaimat, és publikáltam is irodalmi lapokban. Néhány évig tartott csak, hogy tévedésnek gondoltam az újságírást, mert bár nagyon kevés időm maradt magamra, azt láthattam, hogy mások élményei, helyzetei legalább olyan érdekesek, mint az én érzéseim.

Az Isteni testek kötetből olvashattunk már korábban is néhány alkotást mondjuk a Tiszatájban, vagy más irodalmi folyóiratokban, ahol publikálsz?

Igen, a kötetben olvasható versek korábban irodalmi lapokban már megjelentek, néhány közülük a Tiszatájban, a Forrásban, a Mozgó Világban, de szinte mindegyiken változtattam. 

Miért vártál ilyen sokat, hogy kiadd az első kötetet? 50 felé máshogyan látod a dolgokat, egyfajta visszapillantó összegzés, vagy inkább új utak keresése?

Az, hogy a versötleteimet megírjam, mindig fontos volt nekem – az nem annyira, hogy könyvem is legyen. Volt úgy tizenegynéhány évvel ezelőtt, hogy egy kiadó megjelenteti a verseimet, de ez annyiban maradt, én pedig egy idő után nem érdeklődtem tovább, hogy mikor lesz ebből valami. Az Isteni testek című kötet úgy született, hogy a Tiszatáj szerkesztője azt mondta, érdemes lenne összegyűjteni az utóbbi években közzé tett verseket, mert lehetne belőlük könyv. Összeszedtem, amit jónak tartottam, kötetbe rendeztem, dolgoztam még velük. Amikor elengedtem a könyvet, már szerettem, és ez az érzés megmaradt.

 Milyen élmények, momentumok, utazások jelennek meg a versekben?

Több napos, főzögetős baráti összejövetel; egy brit város kínai piacának húskínálata; egy falusi ház ablakán benézve, pár pillanatig látott emeletes csillár; egy gyilkosság helyszínén a szélfújta fa árnyékának mozgása a téglázott udvaron; a kacsákat kenyérrel etető természetfotós; a szúnyogok életét kutató biológus házaspár magánélete; a tiszavirágzás. Ilyenek. Ami a formát illeti, vannak kötött formájú, rímes versek, szonettek is, és szabadversek. 

Említetted nekem, hogy van makói kötődésű vers is, melyik az, és mi a története?

Jártam makóiakkal én is a romániai Kosgyánban, a makói szabadságharcos drámaíró, Dobsa Lajos egykori családi birtokán, ahol még megvolt a családi kripta, de nem lehetett tudni, hogy a sírok ott voltak-e még. És egy Makóhoz közeli kápolnához is kötődik egy vers, de az inkább rólam szól, az én kétségeimről.

Mit jelent neked ez a kötet?

A könyv számomra nyilván fontos, ahogyan válogattam bele a verseket, arra jutottam, hogy tényleg jó így nyomot hagyni. Ezek személyes szövegek, jó esetben másokat is megérint az a látvány, érzés, emlék, ami engem.

Hol és hogyan tudjuk megvenni, találkozhatunk-e veled személyesen, ahol a kötetről beszélsz valamikor a közelben?

A Líra hálózat könyvesboltjaiban elérhető a kötet. Szegeden, a Grand Caféban augusztus 25-én este 7-től lesz könyvbemutató beszélgetés, majd szeptemberben a szegedi könyvhéten.

Hogyan telnek a napjaid, hogyan tölti ki a mindennapjaidat az írás, akár az újságírás?

Vállalkozó vagyok. A Magyar Narancs számára írok cikkeket dél-alföldi közéleti témákról, és korrektorként dolgozom egy könyvkiadónak. Otthon dolgozom 2019 óta, így a vírussal együtt járó bezártság sokat nem változtatott az életemen. Jó itthon, de meg kell tanulni, milyen az itthoni munkaidő. Amikor elkezdtem, attól tartottam, hogy majd elszórakozom az időt, nem leszek olyan hatékony, mint a munkahelyemen voltam. Aztán nemrég a feleségem megkérdezte, emlékszem-e, utoljára melyik hétvégén nem ültem le a gép elé dolgozni.

Major Zsuzsanna, hírmenedzser

Csatlakozz Facebook közösségünkhöz! Ha tetszett a cikk oszd meg! 

Likeold Facebook oldalunkat!