A Szívárnyék furcsa összecsengése volt október 23-án a zenének, a versnek, a Hagymaház makoveczi falainak, a tér teremtő erejének. Törőcsik ugyanazon a színpadon kapott Páger- gyűrűt, ahol a hangszóró idézte meg. Borzongató. Makovecz azt mondta, a nagy terek közösséget teremtenek. A fa, az egekig nyúló motívumok meg Istent keresik. És akkor volt egy pillanat, amikor a tér, a Hagymaház, Pilinszky és Makovecz találkoztak. Meg Törőcsik. Meg Szabó, meg Vecsei, meg én. A kis senki istenkereső, ott a széken. A hétköznapiságával, a fájdalmaival, és azzal, hogy zsibbad a lába. Ott és akkor megérkezett hozzám Pilinszky, és ők mindannyian, és az egész történetben ott láttam magam, ahogyan állok a labirintus elején, és indulok, hogy kiokádjon Isten.
„Pilinszky művei nem olyanok, amiket egy nehéz nap után otthon olvasgatunk. Senki se feszengjen, ha néha nem érti meg. Néha elég csak érezni ”- Vecsei H. Miklós színművész egyetlen mondattal ragadta meg a befogadó kezét. Természetes és hétköznapi történetei pedig abban segítettek, hogy magunk mellet tudjuk láthatatlanul is Pilinszky Jánost. Ott voltunk így vele, amikor visszautasították reménytelen szerelmei. Ott voltunk a szobában, ahol elmesélte, hisz-e Istenben. Megérkeztünk abba a labirintusba, ahova be akar vezetni.
Vecsei H. Miklós érti Pilinszkyt. Azonosulni tud vele, ezért tud játszi könnyedséggel mesélni nekünk róla. Szinte látjuk, szinte érintjük. Éppen annyira nem akarjuk megfejteni, amennyire be akarjuk fogadni. Szabó Balázs is érti ezt a játékot, és amíg Vecseinek ott vannak a szavak, a ringató hangsúlyok, Szabó összefonja ezzel a zenét. Életre kelti a dallamokkal azokat az érzéseket, amelyek mint egy közös pont, nagyjából ugyanazt sugallják mindenkiben. A hegedű, a gitár, a dal, a ritmus, a szavak. Pilinszkyt így kell mesélni. Zenével, és képpel, életre kelt történetekkel, amelyek mint egy mozi játszódnak le a fejünkben miközben halljuk őket.
A befogadó központúság jutott eszembe, a játék szó és dal között. A vékonyka határvonal, amikor Pilinszky lemerül a Balatonban, a hínár és a csillagok között. Eszembe jutott a szürke fiú, a szerelmes, az elhagyatott, a kitaszított, és az, aki mégis eközben, egész életében olyan mélyen hordozza magában Istent, hogy felragyog a bordái közül. Mint valami végső igazság. Bűnös, és bűntelen, tragikus és gyönyörű. Pilinszky tovább játszik velünk, a halála után is, a sírból is, a sötétségből vagy a ragyogásból: és mesél.
A katarzis élmény pedig akkor érkezik meg, és hagy magára az előadásban, amikor éppen arra van szükségünk. Azután újra felrepít, és a végén, a végén Törőcsik Mari remegő, öreg, fáradt, de borzongatóan profi felolvasása érteti meg velünk az egészet. Marit, Jánost, Istent. A vágatlan hanganyag hibái, a nyelvbotlások, a háttérből beszűrődő zajok teszik tökéletessé Törőcsik Mari Apokrifját. És akkor lehet megérteni: a törékeny gyönge nő, aki nem emlékszik már nagyon Pilinszkyre, nem mesél róla, magában hordozza őt. Pilinszkyt meg hordozni kell magunkkal, magunkban.
Major Zsuzsanna, hírmenedzser
