Minden interjú elér hozzám, megérint. Mert a szavak mögött emberek vannak, sorsok, történetek, érzések, életek. Ezeket próbálom nektek megmutatni. Kincses Tináról már írtam nektek. Ő az aki, modellkedik, aki okos, aki céltudatos...és pánikbeteg. Beszélnünk kell róla, mert szeretném, ha megértenétek őt, és magatok is vele együtt. Fotó: Tari Róbert

Mikor vetted észre, hogy jobban szorongsz, mint mások, milyen helyzetekben mutatkozott meg ez leginkább?

Jó kérdés, mert én már kislányként ezerszer jobban féltem egy dolgozattól, feleléstől, mint az osztálytársaim. Minden szerepléskor elsírtam magam, évek munkája volt, mire általános iskolában felső tagozatosan sírás nélkül végig tudtam mondani mások előtt egy verset. De ezt betudom annak, hogy egy túlérzékeny lelkületű lány voltam mindig is, akinek egyszerűen nehezebbek az olyan helyzetek, mikor szerepelni kell.

A szorongás kicsit más, és nagyon alattomos dolog, megmérgezi az emberek mindennapjait. Jóval többről van szó annál, mint amikor egy iskolai szereplés előtt félünk, idegeskedünk. Több százmillió ember szorong a világon, ebből milliók nem is tudnak arról, hogy ez lenne a problémájuk. Orvosról-orvosra járnak, hogy kiderítsék, vajon mi okozza például a nehézlégzést, a vérnyomásproblémákat, vagy a hasi diszkomfort érzést. Közben „csak” szoronganak.

Nem feltétlenül helyzethez köthető a szorongás, egyszerűen ravasz módon beépül a napjainkba. Mivel pszichológiát tanulok, meg érdekel is ez a téma, legbelül tudtam magamról, hogy szorongok, de nem akartam tudomást venni róla. Ez abban mutatkozott meg, hogy sokszor hirtelen hevesen vert a szívem, a „gombóc van a torkomban” érzés pedig mindig jelen volt. Nehezemre esett sokszor koncentrálni, néha legszívesebben a falba verdestem volna a fejem néhány buta gondolatomtól. Ha össze akarom foglalni, egyszerűen nem éreztem jól magam a bőrömben. Persze a sok mosolygós selfie-vel szépen elfedtem a dolgokat, most sem mondaná meg senki rólam, hogy milyen problémám van, ha nem osztottam volna meg. Mivel ennyire nem vettem róla tudomást, erősebb formában mutatkozott meg a szorongás, és jöttek a pánikrohamok.

Hogyan kezelted ezt, vagy hogyan jutottál el oda, hogy ezzel szakemberhez fordulj?

Még a pánikrohamokat sem vettem komolyan, úgy voltam vele, hogy átéltem már néhányat, régebben is egy-egy nehezebb időszakomban, azt hittem naivan: én úgysem leszek pánikbeteg. Havi 4-5 pánikroham esetén számít valaki pánikbetegnek. Azt éreztem, tudom uralni a helyzetet, egyrészt ezt tanulom, amúgy is rengeteg könyvet olvastam már ki erről a betegségről, másrészt ugyan már, erős vagyok én, nem lesz ebből pánikbetegség, majd megoldom egyedül- gondoltam. Szóval azon kívül, hogy megcsináltam pár relaxációs meditációt, nem kezeltem sehogy. Itt rontottam el, és ezért is osztottam meg a történetem, hogy más igenis foglalkozzon magával. Régen egy ismerősöm mondta, hogyha nem kezdek gyökeresen változtatni az életemen, akkor a vége az lesz, hogy a sötét szobámban fogok üldögélni. Legyintettem akkor, és majdnem az lett a vége.

Így lett az egészből az, hogy a heti 5 pánikroham már tarthatatlan volt, és annyira megmérgezte az életem ez az egész, hogy én, aki 8 éve minden nap busszal jár, nem voltam képes tömegközlekedni, a szobámban, sőt az ágyamban éreztem magam a legjobban.

Van egy hatalmas szerencsém, a párom, aki szegény több pánikrohamot átélt velem. Azt mondta, hogyha nem megyek el orvoshoz, biztos, hogy komoly lépéseket fog tenni. Édesanyával keveset találkozunk, így ő csak akkor szembesült azzal, hogy komoly baj van, mikor már sírógörccsel értem haza egy nagyon erős pánikroham után. Így az Ő kettejük behatása miatt mentem el sürgősen szakemberhez. Ha nem lenne ilyen Szerelmem, aki ennyire szeret, és jót akar nekem, biztos, hogy tovább húztam volna még ezt az egészet. Azért osztottam meg, mert szeretném, ha más okulna a példámból, nem jutna el idáig, hanem időben elmenne terápiára.

Pontosan milyen tünetei vannak ennek a betegségnek?

Egyénenként eltérő lehet egy-egy pánikroham lefolyása. A semmiből jön, a „derült égből pánikroham” kifejezés jól érzékelteti, hogy nagyon random tör rá az emberekre. Volt olyan, mikor egy nagyon szép nap után este sétáltam egy parkban, még csak nem is volt tömeg, semmi nem idegesített fel aznap, nem is éreztem magam kifejezetten rosszul, mégis rám tört ez az olyan heves szorongás, hogy 5-10 percig szinte magamon kívül voltam. Általában erős szívdobogással indul, az illető simán azt hiheti, hogy mindjárt szívrohamot fog kapni. – Persze köze nincs semmilyen szervi problémához az egésznek. – Emiatt jön az iszonyatos félelem, ami beindítja a hiperventillációt, nálam mindig az volt, hogy úgy éreztem, nem kapok levegőt. Jött az ájulásérzés, izzadás, remegés, alkalmanként hányinger, hányás, stb. Az esetemben a csúcsa a halálfélelem, teljesen komolyan azt hittem egy roham közepén, hogy én most itt meg fogok halni, néha attól féltem, hogy megőrültem. A poklok pokla egy ilyen roham, őszintén mondom, hogy azért beszélek róla, hogy ne jusson el idáig senki, ne kelljen ilyeneket átélnie senkinek, hanem igenis kezelni kell a szorongást már az elejétől kezdve.

Hogyan kezeled, milyen megoldások vannak rá?

Mindenféleképpen szakemberhez kell fordulni. Ő eldönti, hogy gyógyszeres kezelésre is szükség van, vagy elég magában a terápia. Sokan, –köztük én is– ódzkodnak a gyógyszertől, pedig rengeteget segít, enyhíti, sőt megszünteti a tüneteket, ami ad egy löketet ahhoz, hogy leküzdjük ezt a betegséget. Sokan pedig azt hiszik, hogy szimplán a gyógyszerek megoldják a dolgot. Hát, nem fogják, csak tünetet kezelnek, de én úgy gondolom, senki ne akarjon gyógyszereken élni. A terápia a gyógyszertől függetlenül így is, úgy is szükséges. Ha azt mondom terápia, leginkább arra gondolok, hogy beszélget az ember pszichológussal, pszichiáterrel, de elmehet akár kineziológushoz, családállításra, stb. Ki miben hisz. Csakis a terápiával tudunk rájönni arra, hogy mik is azok a dolgok, amelyek kiváltották ezt a betegséget, és csakis a terápia segítségével tudjuk megoldani ezt mi magunk, nem pedig a gyógyszerek. Szimplán bennünk van a megoldás, viszont a terápia a legjobb eszköz hozzá. Továbbá elengedhetetlen a mozgás, főleg a pánikbetegeknek szokták ajánlani a sportolást, táncolást például. Illetve nagyon fontos egy rendszer az életünkbe az étkezés terén is.

Miért beszélsz róla a nyilvánosság előtt, mi a célod ezzel?

Először is, nem olyan könnyű erről beszélni. Mikor először osztottam meg a problémámat, szinte remegtem, úgy izgultam, de azért tettem, hogy segítsek másoknak. Nekem egyszerűen ez a sorsom, ezt biztosan tudom. Ha már azt elértem volna, hogy csakis egy ember elgondolkozzon, én már akkor boldog lettem volna, de nem kevés üzenetet kaptam ismerőstől, sőt ismeretlenektől is, hogy mennyire köszönik a vallomásom, és hogy felszólaltam. Persze tisztában vagyok ennek a hátulütőjével is, akik szeretnek, nagyon féltenek a túlzott kitárulkozástól, és a negatív kritikáktól. Őszintén, már nem érdekelnek azok, akik bántanának emiatt, mert csakis a jó szándék vezérelt, és semmiféle magamutogatás nincs mögötte. Ennek az egésznek nem az a célja, hogy az emberek tudják, hogy én ezzel küzdök. Egész egyszerűen az a célom, hogy mások tanuljanak a példámból, okuljanak a történetemből, és ne húzzák el ilyen sokáig a dolgot, mint én. Senki nem érdemli meg ezt a betegséget.

Továbbá nagyon szeretném elérni, hogy nyíltan lehessen ezekről a mentális betegségekről beszélni. Szomorúan tapasztalom, hogy mennyi ember viszolyog az efféle betegségektől. Pedig mennyi ember, sőt lehet pont az ő mindennapjainak is a részét képezi! Másrészt csalódott vagyok, hogy sokan nincsenek is ezekkel a problémákkal tisztában, hogy ezek a dolgok ilyen számottevően léteznek. Sajnálom, hogy a mai világban még mindig ciki, ha valaki pszichológushoz jár. Nem értem miért, hiszen, ha fáj a fülünk, elmegyünk fül-orr gégészhez, ha szép körmöket szeretnénk, elmegyünk manikűröshöz, és a lelkünkkel miért nem vagyunk hajlandóak foglalkozni? Miért nem kezeljünk időben a problémáinkat? Ezeket a kérdéseket magamnak is feltettem egyébként. A lelkünkre kellene a legtöbb időt szánni, minden embernek egytől egyig szüksége lenne egy objektívan látó személlyel beszélgetni. Oda kellene figyelnünk egymásra, de főleg magunkra, ahelyett, hogy lenézzük azt, akinek lelki problémája van. Ha elnyomjuk a lelki sebeinket, csakis azt érjük el, hogy előbb-utóbb felszínre fognak törni valamilyen betegség formájában. Én teljes mértékben azt vallom, hogy minden betegség mögött feloldatlan lelki problémák húzódnak meg. Gondolok itt egy cisztára, pánikbetegségre, gyomorfekélyre, stb.

Mi a legfontosabb üzeneted azoknak, akik hasonló tüneteket észlelnek magukon?

Legfontosabb, hogy semmiképpen se szégyelljék magukat, amiért nincsenek jól! Gyengének, sebezhetőnek látszani nem szégyen! Én is úgy gondolkozok ebben, mint Csernus doki, hogy pontosan az az erős ember, aki ki meri mutatni a gyengeségeit, a bátor emberek felvállalják a problémáikat, míg a gyengék elnyomják jó mélyre. Mindenkinek üzenem, hogy menjen terápiára, beszélgessen nagyokat, olvasson pszichológiai tartalmú cikkeket, találjon bármit, ami segít átvészelni egy nehéz időszakot, akár a mindennapokat. Ne féljen senki segítséget kérni! Nem azért buzdítom az embereket, hogy menjenek szakemberhez, mert pszichológusnak tanulok, hanem tapasztalatból beszélek. Most sokan elgondolkoznak, hogy egy 22 éves leányzó mit erősködik, de igenis sok mindent átéltem már. Tanuljatok a hibáimból, ne szégyelljetek segítséget kérni, és ne szégyelljétek magatokat előtérbe helyezni! Annyira fontos lenne az „énidő”. Ez nem azt jelenti, hogy összeülünk a barátnőinkkel csacsogni. Hanem, hogy valahogyan megtaláljuk a módját annak, hogy elutazhassunk önmagunkhoz. Én például imádok órákig egy padon csücsülni, és úszni a napfényben, és nem érdekel, ki mit gondol erről. Kell töltődni, és nem csak másokért, hanem magunkért lenni, magunkért élni.

Továbbá nem kell megijedni, ha valaki szorong, pánikol, depressziós. Persze, mikor az elején voltam, én is nagyon féltem az egésztől. Viszont most azt érzem, hogy az előnyömre tudtam fordítani ezt a betegséget, és erősebb vagyok általa, mint valaha. Kezdek kiállni magamért, tudok nemet mondani. A haragomat pedig nem lenyelem, hanem kinyitom a számat, és elmondom, mi az, ami bántja a lelkem. Nem szégyenkezem azért, aki vagyok, hanem végre önmagam lehetek, és vállalom magam így, ahogy vagyok. Nagyon nehéz ezen a helyes úton járni, és még nekem sincs itt a vége. Bár szerintem annak, hogy foglalkozunk magunkkal, dolgozunk magunkon, sosincs vége. Jelenleg szeretni tanulom magam.

Tinával itt tudod felvenni a kapcsolatot: https://www.instagram.com/kincses_tina/

Olvasd el a korábbi cikket is róla: https://ertekesotletek.blog.hu/2017/10/02/a_20_eves_tina_modellkedik_balettozik_mikozben_piszchologusnak_tanul_ertekesotletlet

Kérlek oszd meg a történetét, hogy minél többen megismerjék ezt az állapotot, és ne féljenek lépni, gyógyulni!

 Major Zsuzsanna, hírmenedzser