Az uszoda és ő, két elválaszthatatlan fogalom. Zsigrai János évtizedekig dolgozott Pécsett a vizes-sportok szolgálatában, tavaly ősszel azonban éles fordulatot vett az élete. Otthagyta – igaz, nem teljesen – a sportéletet, és kávézót nyitott az egyetem közelében. A minőséget tekintve ma már a város legjobb kézműves kávékészítői között tartják számon, és bár sok nehézséggel kellett és kell is megküzdenie, 52 évesen mégis halad a saját útján, mert látni akarja, hogy mi várja a végén.
Nyár van. Ez persze Pécsett nem csak azt jelenti, hogy bitang forróság árad az aszfaltból, hanem azt is, hogy ideiglenesen sok-sok ezerrel csappan meg város lélekszáma. Az egyetem itt nem csak oktatást, értelmiséget és kutatást jelent ugyanis, hanem életet is. Szó szerint, és átvitt értelemben is. Persze, hiszen a PTE helyben a legnagyobb foglalkoztató, és a több ezernyi külföldi hallgató jóvoltából nem csekély potenciális vásárlót, fogyasztót is jelent a környék vállalkozóinak.
Mint például Zsigrai Jánosnak. Nem csoda hát, hogy így július közepe felé nem nyüzsögnek a vevők a Corner Coffee nevet viselő kávézójában. Mondjuk ez nekünk szerencse is kicsit, hiszen így legalább nyugodtan tudunk beszélgetni. Legalábbis ezt hisszük, amikor megérkezünk, de egy bő óra elteltével, a „na, akkor kezdjük az interjút” mondat fényében persze világos, hogy ez nem tízperces program. A még mindig friss kávézó tulajdonoshoz ugyanis folyamatosan érkezik egy-egy jóbarát, régi kolléga, sporttárs – és ha már jönnek, János nem hagyja, hogy kávé, és egy-egy igazán jó sztori nélkül ne távozzanak. Szóba kerül a vízilabda, családi kötelékek, csalódások, barátságok, szőrmentén még a politika is. Az egyetlen közös pont, hogy valahogy minden kis párbeszéd egy nagy mosollyal, egy jóízű nevetéssel végződik. Aztán amikor kicsit csökken a népsűrűség az aprócska kávézóban, Zsigrai János szinte át is veszi a riporter szerepét.
Zsigrai János, a Corner Coffee tulajdonosa: Na, akkor beszélgessünk. Mire vagy kíváncsi? Csak, mert rengeteg dolgot tudnék mesélni, de nem tudom, hogy az mennyire érdekes.
A legérdekesebb, hogy aki ismer téged, annak te egyenlő vagy az uszodával. Vagy legalábbis a sporttal. Voltál úszómester, bábáskodtál a pécsi OB I.-es vízilabda megszületésénél, a pólósok szakosztályvezetőjeként tevékenykedtél évekig, dolgoztál a helyi focicsapat mellet is. Hogy jött az ötlet, hogy kávézót nyiss?
Az ötlet alapja, bármennyire is evidensnek tűnik, hogy imádom a kávét. Amúgy motorozok. Amikor a feleségemmel járjuk az országot, mindenhol azt keressük, hogy hol tudunk pihenésképp beülni egy jó kávéra. Egyébként már évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy el kellene végeznem egy barista iskolát, hogy ne csak szeressem, de értsem is a kávék világát. Tavaly kezdtem nézegetni, hogy Pécsett van-e erre lehetőség, és találtam is egy képzést.
Gyorsan hozzáteszem, hogy életem legjobb sulija volt ez. Kaptam egy kiváló oktatót, fiatalokkal együtt tanulhattam remek hangulatban – és persze az is hozzátartozik, hogy amit mi ott tanulásképp lefőztünk, azt bizony meg is ittuk. Amikor elvégeztem az iskolát, elkezdtem gondolkozni. A családom tulajdonában volt egy kis üzlethelyiség, viszonylag közel az egyetemhez. Akkor mondtam a feleségemnek, hogy csináljunk egy pici kávézót. Persze alaposan behatároltak voltak az anyagi lehetőségek. Nyilván volt ebben akkor egy kis rizikó, de mivel akadt egy kevés félretett pénzem, és itt tényleg egy aprócska kis üzletről beszélünk, úgy éreztem, hogy be lehet vállalni.
Akkor el is döntötted, hogy teljesen új irányt veszel? Hogy szakítva a sporttal, a kávé lesz a fő irány?
Az igazsághoz tartozik, hogy nem szakadtam el teljesen a sporttól. Már jó tizennyolc éve vagyok vízilabda versenybíró, az egy olyan feladat, ami azt hiszem már meg is marad örökre. De valóban, jelenleg kvázi főállásban vagyok a kávézómban. Az utóbbi évtizedekben a sportban nagyon sok mindent csináltam, dolgoztam sportvezetőként is. Az a helyzet, hogy egy nagyfokú csalódottság is dolgozott bennem, ennek is köszönhető, hogy másfelé indultam. A pécsi sportéletben kicsit úgy éreztem, hogy olyan az egész, mint egy kötéltánc.
Nagyon nehéz fennmaradni. Úgy éreztem 52 évesen, hogy elég volt abból, hogy én másoknak dolgozok, és amikor voltak sikereim, azt mások élvezhették ki igazán, mindeközben az anyagi megbecsülésről, vagy inkább annak hiányáról ne is beszéljünk. Tényleg nagyon csalódott voltam, ezért is hoztam meg a döntést, hogy belevágok a kávézóba. Szó se róla, jópár álmatlan éjszakám volt azért, amíg megszületett a tényleges elhatározás. Hiszen azért a félelem is munkált bennem. Amikor az ember valahol alkalmazott, az azért ad egyfajta biztonságot, amit persze lehet csűrni csavarni, de nagyon fontos dolog. Úgy voltam viszont vele, hogy végre egyszer a magam ura akarok lenni, és most kideríthetem, hogy a magam erejéből, tapasztalatából, a saját szellemi és anyagi tőkémmel mire megyek.
Hogyan sikerült megvalósítani a kávézó ötletét?
Tavaly szeptember közepén döntöttem el, hogy belevágok – majd december közepén tudtam kinyitni. Azt hiszem, ez jelzi, hogy nagyon nehéz volt. Három hónap előkészítés, hihetetlenül sok beszélgetés olyan ismerősökkel, barátokkal, akik értettek olyan dolgokhoz, amiben nekem nem volt még tapasztalatom. Nem szégyen másoktól tanulni. Én amúgy is óvatos duhaj vagyok, ha belevágok valamibe, azt előtte minden oldalról körbejárom, kikérem rengeteg ember véleményét. De azt hiszem, erre nem szabad sajnálni az időt.
Maga az üzlethelyiség ugye adott volt. Mondjuk páran mondták – mint az Üvegtigrisben –, hogy „rossz helyen van ez a kocsi”. Ezt most még nem tudom, hogy így van-e, majd kiderül. A belváros peremén vagyok, az egyetem viszont közel van. Nyilván adja magát, hogy nekem a hallgatók a legnagyobb vásárlóközönségem. Azt kell mondanom, hogy a szorgalmi időszak be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, nagyon sok egyetemista jár hozzám. Magyarok, külföldiek egyaránt – érdekes egyébként, hogy a japánok mennyire szeretik a jó kávét. A nyár viszont olyan, amit túl kell élni valahogy, ki kell bekkelni.
Az azonban óriási erőt ad, hogy rengeteg ismerős jár hozzám rendszeresen. Ami pedig a kínálatomat illeti, arra azt hiszem, büszke lehetek. Harmincnál is több fajta kévét tudok elkészíteni, és tényleg a legjobb minőségű alapanyagokat használom. Nálam egy ristretto 9 gramm kávéból készül. Nem az a célom, hogy egy kiló alapanyagból a lehető legtöbb adagot főzzem le, hanem az, hogy aki itt megiszik egy kávét, az azt mondja, érdemes volt bejönnie. A visszajelzések pedig nagyon pozitívak. Érdekes amúgy ez a világ, hiszen Pécsett akik kézműves kávézót visznek, rendszeresen járnak a másikhoz. Kifejezetten jó a kapcsolatunk. Nincs értelme versengeni, mert aki kávézik, az úgyis bemegy több helyre is. Akár egy napon belül. Ez egy ilyen világ. És nekem ez tetszik.
A pozitív visszajelzések azt jelentik, hogy ízlik a kávéd az embereknek?
Igen, én ezt tapasztalom. Tudod, az életben számomra a legfontosabb az őszinteség és a becsület. Ezen elvek mentém csinálom az üzletet is. A legjobb alapanyagból a legjobb kávét akarom csinálni a vevőimnek, hiszen így van értelme az egésznek.
Mi az álmod?
Ez most nem fog túl nagyra törően hangzani, de a válaszom: a stabilitás. És itt most nem is elsősorban az anyagiakra gondolok. Persze, aki vállalkozást csinál, annak az is nagyon fontos, de szeretném, ha egy igazi, kicsit talán romantikus értelemben vett kávézó válna hosszú távon a Cornerből. Ahova az emberek nem csak a kávé miatt jönnek be, hanem azért is, hogy beszélgessenek egymással, velem. Hogy itt vitassák meg a híreket, hogy itt cseréljenek eszmét a sportvilág dolgairól, hogy ide jöjjenek randizni. Hogy amikor a kávézómra gondolok, egy nagyon élő, emberi kapcsolatokkal, kommunikációval teli valami jelenjen meg. Ez egyébként már most is így van, de persze mindig van hova fejlődni.
És mit tudsz tanácsolni azoknak, akik most vannak a saját nagy döntésük előtt?
Higgyenek magukban, ha van egy kis anyagi tőkéjük, akkor járják körbe alaposan az adott területet, kérjék ki mások véleményét, szélesítsék a látókörüket. Legyen akármilyen terület is, ahol az ember el akar indulni, biztosan vannak, akik okosabbak, akik tapasztaltabbak. Ne szégyelljen senki hallgatni az ilyen emberekre. Tudod, nagyon sokszor beszélünk valamiről, ami ott van az út végén. Csakhogy, amíg nem megyünk végig az úton, addig nem tudhatjuk mi vár ránk. Addig ez csak fikció, találgatás. Menjen végig mindenki a maga útján. Csak így derülhet ki, mi vár, ha a végére érünk. Zsigrai János, a Corner Coffee tulajdonosa
Az interjút és címlapfotót Szakács Miklós készítette. A többi kép a pixabay.com oldalról származik.