Apjok Vivien két kollégájával dolgozik a MarosKult Független kulturális blogon, a Szirbik Miklós Egyesület égisze alatt. Céljuk, hogy mindenki jobban megismerhesse Makó gazdag kulturáját és történelmét. Április óta 11000 olvasójuk volt, önkéntesen végzik a munkájukat. Vivi egyébként is szívvel, lélekkel dolgozik néprajz szakterületén.

Mi volt a legértékesebb ötleted?

Apjok Vivien, néprajzkutató, a MarosKult Független kulturális blog szerkesztője: Kissé zavarban vagyok ettől a kérdéstől, mert valójában a MarosKult blog nem az én egyedüli ötletem volt. Maga a blogformátumban történő megvalósítás igen, de a létrehozás igénye, az ötletelés közösen történt a Szirbik Miklós Egyesület vezetőségével. Persze az, hogy ez valóban értékes-e, a társadalmi megítéléstől függ – reméljük, ez pozitív kicsengésű.

Hogyan építetted fel?

Annak az eredője, hogy felmerült bennem a gondolat egy tudományos-ismeretterjesztő fórum létrehozására, az, hogy fiatal kutatóként küldetésemnek tekintem, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a tudományos munkát és a civil érdeklődést.

Szerencsére a szakmám lehetővé teszi ezt, hiszen – bár alapvetően igyekszem kortárs jelenségeket vizsgálni a történeti ív felrajzolásával – néprajzosként rengeteg olyan felkérés érkezik hozzám nyugdíjas kluboktól, egyesületektől, alapítványoktól, hogy egy-egy ünnep kapcsán a néphagyományokról tartsak előadást. Ez a legtöbbször makói vonatkozású csoport (kiemelném a Bruder János Kertbarát Kört), de már kezd tágulni a földrajzi kör, ahol ilyen jellegű felkéréseknek eleget tudok tenni.

A legutóbb például egy előadássorozat keretében szegedi táncházakban beszéltünk a kapcsolódó néprajzi háttérről a kollégáimmal, hogy a táncosok, akik alapvetően mozogni és szórakozni jönnek egy táncházba, a tudományos hátteret is megismerhessék. Nem minden kutató tartja fontosnak ezeket a találkozásokat, én viszont élvezem, hogy a munka, amit nagyrészt „láthatatlanul” végzünk, életre kel egy-egy ilyen előadás során; és nem is látom értelmét bezárkózni az „elefántcsont-toronyba”.

Amikor a kutató megír egy tanulmányt, talán elolvassák néhányan a szakmából, ráadásul, mire nyomtatásba kerül, gyakran már el is évülnek az ott leírtak. Egy előadás azonban mindig kétirányú történet, ahol a közönség reagálni tud az elhangzottakra, létre tud jönni egy párbeszéd – ezt a papír mint közvetítő közeg nem tudja produkálni.

S ezzel meg is érkeztünk a MarosKult-hoz – a blog mint „internetes napló” formátumot találtuk a legmegfelelőbbnek arra a célra, hogy a Szirbik Miklós Egyesület munkáját élővé tegyük. Az egyesület szervez ugyan tudományos előadásokat, és írásokat is megjelentet, de a blog éppen a két fórum közötti arany középúton található. Lehetőséget ad arra, hogy a helytörténet iránt érdeklődők közzétehessék gondolataikat, akár kutatási eredményeiket – és ehhez nem kell tudósnak lenni.

Továbbá annak lehetőségét is megteremti, hogy a makóiak egy olyan fórumon találkozzanak a makói helytörténet szeleteivel, ami reflektálható, hiszen az egyesület Facebook oldalán is megosztott írásokhoz kommentárokat lehet fűzni, kérdezni lehet, emlékeket lehet megosztani. Ez a rész kialakulóban van, mert még mi magunk is tapogatózunk, hogy mi a leghatékonyabb módja annak, hogy a makóiak felé közvetítsük: olvassanak, reagáljanak, és bátran jelentkezzenek az írásaikkal, ami megfelel a blog tartalmi kritériumainak. Örülnénk neki, hogy ha nem csak az egyesület tagjai közölnének cikkeket, mert tényleg az volna a célunk, hogy ez egy közös társadalmi munka legyen.

Ami a társadalmi munkát illeti: hárman vagyunk a szerkesztőségben: Forgó Géza, az egyesületünk elnöke; Vizi Dávid, a makói levéltár munkatársa, illetve jómagam – és a blog körüli teendőket valóban társadalmi munkában végezzük, szabadidőnkben, ellenszolgáltatás nélkül. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert ez a történet tényleg arról szól, hogy szívügyünk a makói helytörténet, azért csináljuk, mert szeretnénk, ha mások is ráébrednének, hogy milyen csodálatos és gazdag történeti és kulturális jelenségekkel teli városban élnek. Természetesen nehéz észrevenni ezeket a különlegességeket, ha az ember benne él, de hátha néhányan elkezdik figyelni a körülöttük lévő mikrovilágot, és büszkék/büszkébbek lesznek arra, hogy honnan jöttek, hol élnek.

Milyen nagy álmod van?

Ismét nehéz kérdés, mert (már) nem vagyok álmodozó, vágyakozó típus – az én fogalmaim szerint legalábbis nem. Az álmodozás számomra egy olyan tevékenység, ahol az ember csak tervezget, agyal, „dejólenne” típusú gondolatokat kerget, és közben többnyire nem történik meg az akció; valamint a végén jön a csalódás, mert a valóság többnyire nem olyan tökéletes, mint ahogyan azt elképzelte. Korábban így álmodoztam én, aztán ezen változtattam: reális célokat tűzök ki magam elé, amelyek általában rengeteg munkát és energiát, valamint átgondolt tetteket követelnek.

Így a MarosKult-ot sem egy álom megvalósulásának tekintem, hanem egy olyan feladatnak, aminek van társadalmi hasznosulása, és amiből rengeteget lehet tanulni. Ennek megfelelően maga a blog sem álomszerű, hiszen mindig vannak hibák, amiket javítani kell; rendszer, amit ki kell alakítani, és tökéletesíteni kell (például egyelőre igen rapszodikus, hogy mikor jelennek meg a cikkek, vannak sűrűbb hetek, az augusztus meg például uborkaszezon volt). E mellett rengeteg türelem szükségeltetik, hiszen nem várhatjuk el, hogy egy kisvárosi érdekeltségű blognak azonnal hatalmas olvasottsága és hatása legyen, bár meglepetten tapasztaltam, hogy ennek ellenére az áprilisi indulás óta már majdnem 11000 a megtekintések száma…

Mit javasolsz azoknak, akik most indulnak el az útjukon?

Jó lenne, ha ki tudnám kerülni a sablonos válaszokat, és az sem biztos, hogy az én tanácsom bárkinek hasznára lesz. Alapvetően azt gondolom, hogy mindig kétféle módon kell gondolkodni: a saját munkánkkal, illetve a közösségi tevékenységeinkkel kapcsolatban.

Saját, egyéni munkámmal kapcsolatban nekem az vált be, hogy tudatosan, határozottan és bátran csinálom a dolgaimat, úgy, hogy közben nem hagyom magam befolyásolni minden vélemény által, mert én élem az életemet, és nem más. Ezt azért tudom teljesen bátran kijelenteni, mert hiába ismernek például jól a szüleim, és hiába hallgattam meg mindig a tanácsaikat, rengeteg olyan dolog van, amire nekik sem volt meg a rálátásuk (nagyon szerencsés vagyok, mert elég intelligensek, így ezt képesek belátni, és gyerekkoromtól kezdve így szocializáltak), így kénytelen voltam a tapasztalataimra és a saját ítélőképességemre hagyatkozni.

Aztán vagy bejött, amit szerettem volna, vagy nem – de utóbbiból is tudtam tanulni, és ez az a képesség, amit bármilyen cél megvalósításához elengedhetetlennek tartok. Ha hallgatok az összes tanácsra, megjegyzésre, amit életem során kaptam (akár azzal kapcsolatban is, hogy néprajzosként hogyan fogok éhen halni, vagy hogyan kell másnak eltartania), akkor most valószínűleg nem azzal foglalkoznék, amit szeretek, illetve állandóan másokat hibáztatnék a sorsomért, amiért nem voltam hajlandó küzdeni. Így viszont a felelősség átkos és áldásos része is az enyém, ami felszabadító, mert csak rajtam áll, hogy a pozitív vagy negatív történéseket hogyan kezelem, és hogyan rendezem el saját magamban.

A közösségben végzett munkánál kicsit más szabályokat tartok érvényesnek, de az alap ugyanaz: határozott és tudatos munka kell, amihez szabályokat szükséges rögzíteni, amelyek a csoport számára iránymutatóként szolgálnak. Számomra ezek a folyamatos kommunikáció, őszinte véleménynyilvánítás, a közös cél érdekében tett kompromisszumok, és a problémák hatékony megoldásának igénye. Ezért nekem egy közösségben is azokkal a legtermékenyebb a közös munka, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamorál és az értékrend. Keressük-e a közös megoldásokat? Ha valami nem működik, akkor mit kell tennünk érte, hogy jobban működjön?

Azt gondolom, hogy az ember saját maga tudja, hogy mit, hogyan szeretne és kellene tennie a célja elérése érdekében. Kívánom, hogy aki csak most indul el az útján, legyen bátor, kitartó, és türelmes. Gondolja végig, mely tevékenységek, emberek viszik előre, melyek gátolják, és eszerint döntsön arról, hogy mire/kire van szüksége az életében, kikkel és kikért érdemes (együtt) dolgozni. Az alázat a saját munkánk iránt nem egyenlő azzal, hogy ki kell szolgálnunk mindenféle ostoba ötletet, a szolgálat pedig nem jelenti azt, hogy a saját ötleteink nem számítanak. Olvassanak, tanuljanak folyamatosan, mert véleményem szerint, aki fejleszti az elméjét, az sokkal függetlenebb lesz, ami szükséges az egyéni vagy közösségi álmok/vágyak/célok eléréséhez. Apjok Vivien, néprajzkutató, a MarosKult Független kulturális blog szerkesztője